„Kampusz”

Évek alatt fogalommá vált, bár csak egy hely, ahol mindenki megy valahová, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mindig szemből jönnek többen. Ahol minden irányból folyik a zene, lüktet a ritmus, miközben a forgatagban araszolva igyekszel a következő koncerthelyszínre eljutni. Égerházi Péter írása.

Ahol bikinis tinilányok lazán tegezve leszólítanak egy cigiért vagy csak tűzért nagyapa korú, nosztalgiázni érkezett, családos férfiakat. Egy hely, ahol a rockzenekarok sátrából a harmadik nap végén kibotorkálva tömeg- és hőség iszonyod van, s úgy érzed, te már a zárónapra el sem jössz, mert ennyi elég volt. Aztán délután, ahogy peregnek az órák, és a karszalag is mindig beleakad valamibe, ellenállhatatlan vágyat érzel, hogy mégis együtt tombolj több ezer emberrel. Ez a Campus – ma.

Még emlékszem, mikor a Vekerin egy kiadós eső után térdig csatakos szalmában róttuk a kilométereket egy nap, hogy minden helyszínre eljussunk. A nap végére úgy néztünk ki, mint a disznók, de a korlátlan szabadság érzése sok mindenért kárpótolt. A Nagyerdei Stadion mellett magát megarendezvénnyé kinőtt fesztiválból ez hiányzik leginkább, szűk lett a tér. Persze ezt csak az érzi, aki többre vágyik az állandó tömegben tobzódásnál, aki legalább egy pillanatra ki szeretne szakadni a világból egy csendes zugban, vagy egyszerűen csak ordibálás nélkül akarna szólni a barátaihoz.

Nem sírom vissza a vekeris időket, csak… Jobb ez a nagyerdei komfort, s az sem igaz, amit a harmadik nap után gondoltam, hogy most már ez volt az utolsó, mert vasárnap délután és még hétfőn is a csuklómon éreztem a levágott karszalagot.

- Égerházi Péter -

A Campus Fesztivállal foglalkozó további cikkeinket itt találja.